Szóljon tehát arról ez a cikk, miért is írok megint. És miért érzem úgy, hogy írni is fogok. Nem bonyolult, nem azért írok egy egész cikket róla. 

Egyszerű: szükségem van rá.

Azért, mert nem bírom, ha bent ragadnak a dolgok. És írni könnyű. Nem, ez így nem igaz. Naplót írni könnyű. Mert ha az ember blogol vagy levelet ír vagy élménybeszámolót az már nem könnyű, ott már gondolnia kell az olvasókra is. Ha magának ír akkor csak leül, a kezébe vesz egy tollat és papírra veti a gondolatait. Ha csak nem arra készül, hogy később valaki elolvassa amit ír, nem kell figyelnie a fogalmazásmódra, a mondatokra az összefüggésekre. Még arra se, hogy legyen értelme, mert az sem biztos, hogy valaha vissza fogja olvasni akár a saját írását, nem, hogy másnak megmutassa. 

Random rajz

Azt, hogy naplót írtam, nem kell a szó szoros értelmében érteni. Én a gondolataimat és az érzéseimet írtam le, néha azzal körítve ami történt velem, néha nem. A napló pedig az, amibe azt írod le ami történik veled. Az érzéseid nem mindig férnek bele. Általánosságban élménybeszámoló. Legalábbis az unokatestvérem, aki rendszeresen ír naplót azt mondta ő az érzéseit külön írja, annak nem ott van a helye. Vagyis amit én írtam, az talán nem volt más, mint betekintés az elmémbe. Nem tudom melyik rosszabb. Ha csak a történéseket írtam volna és elolvassa valaki, ezáltal szembesül a száraz tényekkel és magyarázat nélküli tetteimmel, amelyeknek az apropója száz százalék, hogy nem lenne érthető, vagy ez, hogy megjelennek az okok így még mélyebben látható minden hibám és gyarlóságom. Ha nem a saját írásom lenne, biztos kiábrándulnék magamból, meg talán az emberekből is. 

De a lényeg egy: Elhagytam a füzetemet, viszont továbbra is igénylem, hogy kiadjam magamból a gondolatokat. Egy két hónapig ezt versekkel oldottam meg, de se a minőségükkel se a hatásukkal nem voltam megelégedve. És amikor valaki azt mondta nekem, újból kéne kezdenem a blogolást, rájöttem, hogy igaza van. Bár ez nem is annyira újból kezdés, nem is annyira blogolás, inkább csak írok, néha ide, néha nem, néha nagy kihagyásokkal, néha gyakrabban, sosem szakad vége igazán és sosem folyamatos igazán. Ez lenne tehát az ok, az apropó, az egész.

Első rajzom Bowieról

Erről a füzetemről meg még annyit, hogy a nagy löketet, hogy ezt tényleg írjam az hozta meg, hogy pont aznap amikor elkezdtem írni halt meg David Bowie. A gyász miatt hirtelen túl sok érzelem gyűlt fel bennem, amit mindenképpen le kellett vezessek valamivel és erre kevés jobb módszer létezik, mint írni meg rajzolni. Így ezt tettem. Lelkileg még mindig megterhel ez az esemény, mert Bowie tényleg nagyon sokat jelentett nekem, nagyon mélyen befolyásolta a személyiségem fejlődését és az életemet. Ezért a mai napig vannak róla gondolataim, ezeknek a leírását meg nem szabad megszakítanom, úgy érzem. Ahogy ezeket írogattam, melléjött minden más ami a fejemben volt, így született meg az a komplex és összetett gondolategyüttes ami a füzetbe került. Ennek hiányában kényszerültem az érzéseim más formában való kiadására. Hogy miért nem írtam más füzetbe? Nem lett volna ugyanaz. Abban benne van a lelkem.

Képek ha valakit érdekelne:

Igénymentes övezet

Hogy mi vett rá ennyi idő után a blogírásra, annak egy külön bejegyzést szánnék, ez viszont egészen másról fog szólni.
Határozottan állítom, hogy amíg az ember rá nem kényszerül, elképzelni sem tudja, mennyi mindent tud nélkülözni. Én viszont, ahogy a cím is mutatja, meggyőződésem, hogy túl sokat is tudok róla. Hogy miért az egyszerű. Kedves osztályfőnökünk megszervezte nekünk második nyári táborunkat, de ezúttal nem bicikliztünk és nem a hegyekbe mentünk, hanem a Tiszára és eveztünk.
Átázott cuccok. Leégés. Fáradtság. Szenvedés.
Ezek a szavak ugranak be először. És mégis jó volt.
A tavalyi tábor után nem voltak kétségeim, tisztában voltam vele, hogy nehéz lesz, mindenkit utálni fogok közben, haza akarok menni, meg akarok halni és hasonlók. De azt még a biciklizés után sem tudtam felmérni, hogy mennyire igénytelen körülményeket vagyok képes elviselni. Most már fel tudom.
Első nap még keveset eveztünk, sokat ültünk vonaton és összességében bizakodva indultunk neki a dolgoknak. Egészen addig amíg rá nem kellett jöjjünk, hogy ott alszunk amilyen szárazföldet találunk és azt esszük amit megfőzünk magunknak. De az első kőpad amin megálltunk még idillinek tűnt. A vízbe feküdtünk, kövekkel a hátunk alatt és néztük a Tiszát. Olyannak tűnt, mint egy folyó tenger. Egy köves tengerparttal. Táborozásra viszont nem volt alkalmas ezért vissza kellett zökkenjünk a valóságba és visszaszállni a kenukba. Ahol aludtunk végül nem sokban különbözött az első helytől. Talán kicsit nagyobb volt. Kavicsos parton bele sem szeretnék gondolni mennyire nehéz volt sátrat verni. De megoldottuk. Az átázott ruháimat jóhiszeműen a napon hagytam száradni. A túlpaprikázott tojásrántottaevés után már csurom víz volt az esti párától. Én azt hittem elsírom magam. Végül csak megittam a maradék két energiaitalomat. Jobb lett sokkal. Koffein függőként ez mindig segít. A következő meglepetés az volt, mikor a tanár úr bejelentette, hogy őrséget kell tartani, mert az Ukrán határ mellett vagyunk és ez nem az ország legbiztonságosabb területe. Két órás műszakokkal, két-két ember kellett a tábortűz mellett virrasszon estétől hajnalig. A háromtól ötig tartó műszakot vállaltam de egész éjszaka ott ültem a tűz mellett. Legalább szórakoztattam az aktuális őröket. Mindenki kómás volt. És minden más távolinak tűnt. Fura is volt így beszélgetni. Így az ember könnyebben ossza meg a bajait. Ha éjjel kettőkor a tüzet vigyázod valakivel akkor is kitárod az életed előtte ha előtte azt sem tudta rólad hány testvéred van. Ez szerintem jó dolog. Mert mire felkel a nap jobban ismeritek egymást de ez mégsem nyilvánul meg semmiben. Nem változtat az életeden de könnyít a lelkedet. Elég nagyot.
Másnap vigyázva, hogy a túlparthoz ne evezzünk túl közel (mert vagy lelőnek az ukrán határőrök, vagy fürdőruhában visznek a kijevi börtönbe) indultunk tovább. Ennek a napnak a legjobb része a Túr bukógátja volt. Ha valaki azt mondja nekem, hogy két nap múlva egy folyó zúgójában fürdök tetőtől talpig ruhában azzal küzdve, hogy ne sodorjanak a szikláknak a habok, azt mondtam volna, elment az esze. És mégis ez történt. Imádom az osztálykirándulásokat, mert folyamatosan olyan valószínűtlen helyzetekbe hoznak minket, amikor megmutatkozik az összetartásunk. Ott és akkor bárkinek megragadtam a kezét és és kihúztam a vízből de tudtam, hogy én is bármikor megkapom ezt a segítséget. Csodálatos érzés egy olyan ember karját fogni aki megkockáztatja, hogy veled együtt csúszik neki egy sziklának pedig különösebben közel sem állsz hozzá. Aki ezt kihagyta szerintem nagyon sokat vesztett. Hihetetlen érzés rádőlni a vízre és szembenézni a nappal, ami bevilágítja az előtted lezúduló vízesést.

Túr bukógát

Innen nehéz volt továbbindulni. A nap vége pedig még nehezebb volt, mert a homokpad amin aludtunk volna a Tisza magas vízállása miatt víz alatt volt. Tovább kellett menjünk és keresnünk egy megfelelő kempinget. Már két nap után is furcsa volt ilyen félcivilizált környezetbe lenni. Oda is az ukrán horgászok meglepetésére hangosan énekelve jutottunk el. Nem is gondoltam volna, hogy valaha hasznát veszem az énekórán tanult daloknak, mégis nagy lendületet adtak. Estére viszont kikészültem. Hatvan-hetven órája nem aludtam és még koffein sem volt a közelemben. Ez a megterhelő fizikai aktivitással kombinálva teljesen kikészített. Szédültem, mikroalvás szerűen kimaradtak történések, kisebbeket hallucináltam és paranoiás lettem. Vacsoráig még kihúztam valahogy és ettem egy kis levest, ez volt az összes ételbevitelem aznap.
Másnapra visszatért az erőm. szükségem is volt rá, 36 kilométert kellett haladnunk, mert a kikötőhelyek mind víz alatt álltak. Egy random komp mellett találtuk helyet, amit némi szenvedés után használhatóvá tettünk. A folyó ezen a részen sarasabb volt mint addig bárhol, ezért a fürdés ezen módja kizártnak tűnt. Az alternatív megoldás a túránk egyik legnagyobb élményévé vált. A közeli faluban fürödtünk egy kék kútnál. A falusi asszonyok megjegyzései és a többi ember bámuló tekintete miatt polgárpukkasztó magatartásnak tűnt amit rendeztünk. pedig csak hét fürdőruhás lány fürdött egy ivókútnál, majd vonult keresztül fogat mosva, törülközőben a falun. Mi csak nevettünk. Az ilyen emlékek miatt éri meg ott lenni. Aznap sem aludtam, ellenben parázsban főztem kávét a kotyogós kávéfőzőben. szükségünk is volt rá. A falusi rendőrök, jobb dolog híján beszélgettek az őrködőkkel.
Reggel ha hullafáradt voltam is, a lelkesedésem megmaradt. Viszont a negyedik napot mindenki lehangoltan zárta. Ki az elvesztett focimeccs, ki más miatt.
Ötödik nap el kellett köszönjek a többiektől. Ők még négy napot a Tiszán lesznek de én hazajöttem a VOLT fesztivál miatt. Egyik barátnőmmel utaztunk Záhonytól Budapestig vonattal. A hat órás útból ötöt biztosan végigaludtunk. És bár büdösen, koszosan, hullafáradtan és kiábrándultan jöttünk haza, mégis az osztállyal töltött egyik legjobb öt nap után vagyunk azt hiszem.
Semmi kedvem nem volt eljönni és magam mögött hagyni őket az evezéssel, a kenukkal és a folyóval együtt, így nagyon remélem, hogy a VOLT 4 napja bőven kárpótol mindenért. Nem lesz könnyű de, hogy milyen volt arról majd öt nap múlva nyilatkozok. Addig is: örülök, hogy elmentem, mert így születnek a legjobb emlékek. És ilyen emlékkel indítani a 2016-os nyaramat felemelő.

Szörnyű, hogy a régi tapasztalatok, a rossz emlékek, a makacsság, az, hogy az ember azt hiszi a saját életében csak ő létezik és senki másról nem kell tudomást vegyen mennyire el tud cseszni mindent. Nekem is elcseszte egy fél éjjelemet, három óra intenzív sírás, aminek olyan okai voltak amik vagy nem valósak, vagy elfogadni kéne őket nem sírni rajtuk. Hogy mi? Bebeszélt tévhitek, hibás következtetések, előítéletek, az, hogy mindig mindenkinél okosabbnak kell érezzem magam, hogy mindig a legrosszabbat feltételezem és bevallom néha jól esik szenvedni, rendkívül tragikus módokon beállítani a valóságot, úgy, hogy minél szerencsétlenebbnek tűnjek. És ilyenkor nem látok, nem hallok, nem gondolkozok, mondhat bárki bármit, lehet valami teljesen egyértelmű, akkor sem fogom elfogadni. Főleg ha van már bennem egy nagy adag alkohol. Ha van bennem egy nagy adag alkohol, miáltal hihetetlenül hisztis leszek. Megbántok embereket, azzal, hogy magamat állítom be szerencsétlennek miattuk, mikor semmi rosszat nem tesznek. Megvádolom őket hülyeségekkel, bizonygatok nekik valótlanságokat a saját igazamról meggyőződve. Feltételezek mindenféle baromságot, aminek a fele nem igaz és ezekből nem engedek. Igen néha ilyen leszek. Néha túl sokat gondolkozom. Túl sok zenét hallgatok, túl sokat jelentenek nekem a dalszövegek amiket akarva akaratlan is ráhúzok az életemre és általában igaz de esetenként (mint például most), hibás következtetésekre jutok.
Aztán ha lenyugodtam és végre hajlandó vagyok elfogadni a néha túl szépnek tűnő, de még mindig reális valóságot, megint minden rendben van és az élet megy tovább. De néha a múlt visszaránt, mert akármennyire is a mának élsz, a múlt hozzád tartozik, az tett azzá aki vagy, anélkül egy más ember lettél, sosem szakadhatsz el tőle teljesen. Olyan mint egy függőség, amely mindig ott lesz veled, kísért az egész életeden át, és ha egy pillanatra nem figyelsz, vagy elveszted a lélekjelenléted, újból felülkerekedik rajtad. Nehéz kivergődni amikor a hullámok összecsapnak a fejed fölött, nehéz nem belefulladni mikor lehúznak az örvények. De a jelen, a most az az ami számít igazán, mert se a múltadon nem tudsz változtatni utólag, se a jövődet nem tudod élni. A te döntésed, hogy az elmúlt történések közt vergődsz, az álmaidból építkezel, vagy megvalósítod ami megvalósítható és boldog vagy vele. Szerintem érdemes az utóbbit választani. Mindig lesz olyan, hogy eszedbe jut egy-egy emlék, ez nem baj, ez szükséges. Csak vigyázni kell, hogy ne billenjen át a mérleg az esztelen agyalásba vagy múlton.jövőn való rágódásba mert mindkettő végzetes lehet.
De ha elkap az álomszerű valóság, a jelen varázsa, a napok forgataga, az órák sebes múlása, az, hogy néha csak sodródj az árral, ne tervezz és ne gondolkodj, lesznek jó napjaid hidd el nekem. Akármennyire is rossz és fölösleges volt az a három órás sírómaraton amit rendeztem (mert olyanon sírtam, amivel kapcsolatban mindenem megvan), a házibuli, ahol voltam aznap éjjel jó emlék maradt, nagyon szép emlék. Ha képes vagy a pillanatnyi hullámvölgyeiden felülkerekedni és gyorsabban, vagy lassabban de átlendülni rajtuk, akkor nincs baj, mindenkinek belefér egy két óra melankolikus depresszió, vagy hisztérikus sírás. Mert valahogy ki kell adni a feszültséget. És ezt akinek igazán számítunk úgy is el fogja fogadni.
Hogy ki, hogy lesz túl a nehéz időszakain (ha csak órák, percek, vagy akár hónapok, évek legyenek is azok), változó mindenkin más segít. Sport, alkotómunka, barátok, kikapcsolódás, pihenés, tanulás...mind mind mások vagyunk, de találhatunk valamit, ami helyrepofoz minket és segít kimászni a gödörből, ha baj van.
Nekem a művészet szabadsága, hogy létrehozzak valami maradandót, felírjak egy dalszöveget a falra, lerajzoljak egy arcot, egy érzést, elénekeljek egy dalt, táncoljak, vagy akármilyen más formában kiadjam magamból az érzéseim segít a legtöbbet.

***

Otthon betegen

Végre megint írok. Na ehhez is az kellett, hogy lebetegedjek és kényszerből itthon kelljen maradjak. Vagy nem annyira kényszerből. Őszintén szólva nem igazán fűlött a fogam a három témazáróhoz sem...
Mindenesetre remek iskolai napot hagyhattam ki. Még akkor is ha nem sajnálom.
A legutóbbi bejegyzésem óta, sok minden változott. Tavasszal jó is volt meg nem is. Szerettem is az életem meg nem is. Ez most is így van. Abban már biztos vagyok, hogy a szilveszteri kívánságom teljesült: sokkal több minden történik velem mint tavaly. Jó dolgok és rosszak is.
Rossz dolog például, hogy betöltöttem a tizenhatot. Nem tudom miért, ez a tizenhat év nekem mindig is egy fordulópont volt. Öregnek érzem magam. Milyen kibaszott sok ideje rontom itt a levegőt! Semmit sem tettem még aminek haszna lenne ami maradandó, mondjuk maradandóbb mint néhány rajz vagy falfirka. És félek tőle hogy majd 46 évesen sem mondhatok el ennél többet magamról.Bár igaz, addig nem is akarok élni. De az idő gyorsan telik és ijesztő gondolat, hogy talán csak 30 év múlva veszem észre, milyen gyorsan. Nem akarok megöregedni. Ez az egyik legnagyobb félelmem. Inkább halnék meg fiatalon. És azt is tudom, hogy 16 év még bőven fiatal, előttem az élet, de mégis, olyan közel vagyok ahhoz, hogy felnőjek. Persze az, hogy 18 éves vagy nem jelent semmit. Van akinek sokkal hamarabb és van akinek talán sosem kell felnőnie. Attól, hogy 16 vagyok, vagy 18 éves leszek még ugyanolyan felelőtlen vagyok. De ez az egyetlen ami miatt szeretek élni. Felelőtlennek lenni annyi mint szabadnak lenni, fiatalnak lenni és számomra ez az egyetlen boldogság. Így könnyű, gyors és mozgalmas az élet. Akkor már nem annyira könnyű mikor a szüleim rájönnek, hogy közel sincs minden rendben. Hogy pont olyan gyerek lettem akiktől féltettek. Hogy nem vigyázok magamra, pont oda megyek ahova a legkevésbé kéne és pont azt teszem amitől tiltottak. Hogy én is tudom, hogy ez rossz. Hogy tönkre fogom tenni magam és hamar kiégek. Hogy nem alszom, nem eszem, koffeinen élek, az házibulikon nem hárman vagyunk és nem málnaszörpöt iszogatunk. Hogy nem óvodás vagyok, hanem fiatal. Ez megtörtént. Erre mind rádöbbentek. És nekem nehezebb lett az életem. Mégis hogy tudnám mindezt folytatni, anélkül, hogy még gyanakodva se vegyenek észre semmit? Vagy nem kéne folytassam? Istenem, hányszor hallottam, hogy nem most kéne elrontsam az életem, mert most még nem érzem a súlyát. De ki az az idióta aki akarja érezni az élet súlyát? Rengeteg ilyen gondolat kavarog a fejemben. Egyszer én is meghalok. Egyszer mindenki. Számít, hogy hogyan? Számít, hogy mikor? Másoknak fájni fog ha már nem leszek? Nekem nagyon fájt, hogy most halt meg egy számomra nagyon fontos ember. Még inkább meg akartam halni, mint eddig bármikor és átkoztam magam, hogy miért élek még, miért kell ezt végignézzem? Ha hamarabb meghalok, nem kell átéljem ezt. A szeretteim halálát. Ez is furcsa kérdés, hogy kiket szeretek. Itt nálam felborul a rend. Fogalmam sincs. Azt se tudom kit szeretek igazán ha egyáltalán képes vagyok igazán szeretni. A barátaim talán a legfontosabbak számomra, ők tartanak életben. Ha velük vagyok végre élni akarok, ha csak órákra, percekre is. Filmbeillő életem van. Mégis mi más lenne? Minek lehet nézni egy ilyen életet? Balatonra menni a barátokkal, megszökni éjszaka, hajnalban hazatérni, eltűnni Budapest belvárosában, lenézni a Dunára egy híd pillérjéről, és elgondolkozni mi lenne ha leesnél...aztán visszalépni és menni tovább. Telefonálni egyet, ami egy pillanatra mindent megváltoztat. Pár nap múlva az iskolapadban ülni. Furcsa kettősség. Az élet szeretete és a halálvágy. Pont ahogy élek. Imádok élni és mégis, minden amit szeretek tönkretesz. Hétvégék, amikor annyi minden történik, hogy csak szavak maradnak meg. Emlékképek. És mikor három nap múlva újra iskola, visszaránt a valóság a földre. És kezdődik előröl. Reggel felkelsz, elmész iskolába, utána különórák, hazaérsz és másnap újra. Újra és újra a végtelenségig. Miért várod a pénteket? Három nap és megint ugyanaz kezdődik. Miért várod a nyári szünetet? Ott három hónapod van, de ugyanoda érsz vissza. Vasárnap, vagy augusztus utolsó napján úgyis vége a jó életnek. De mégis várod őket. Mintha csak álmodnál egy kis időre. Aztán a hétfő felébreszt, mint a hideg zuhany. Viszont vannak pillanatok amikor olyan közönyt érzek emberek iránt akik a legfontosabbak kéne legyenek, hogy az már szinte ijesztő. De talán ez se számít, majd megoldja helyettem az élet. Amíg élünk, addig meg éljünk úgy, mintha bármikor meghalhatnánk.

We live our lives like we ready to die

21 év

2015.04.05
Sima húsvét. Semmi sem történik.
1994.04.05
Kurt Cobain meghalt. 27 évesen. Igen ő is tagja a 27-ek klubbjának.
21 éve.
Akartam írni erről egy cikket. De nem megy, ez nekem túl szomorú.


De igaz ami igaz néhány embert a halála tesz halhatatlanná.
Nyugodj békében Kurt.

ui: kísérteties, de ez a 21. bejegyzésem

2015

Ugorjunk majdnem a Dunába

Rávettem magam hogy írjak. Azóta új év kezdődött. Új minden.
Vagyis majdnem. De az biztos hogy már egész más az életem mint ezelőtt...rosszabb. Az a baj az életemmel, hogy mindig egyre rosszabb. Mondjuk már kezdem eléggé megszokni. Ha az ember nem tervez előre és nem számítja ki mi fog történni nem nagyon történhet rosszabb annál mint amire számított.
Ezért inkább nem gondolkozom előre. Eddig úgyse mentem vele semmire. Nem mondom hogy így jobb de legalább megkímélem magam a csalódásoktól. Néha néha belezavarodok hogy elvileg mit kéne csináljak és valójában mit csinálok de ezen kívül nem vészes a helyzet. Bár a hazudozás is fárasztó egy bizonyos idő után, mikor már fogalma sincs az embernek arról hogy kinek mit hazudott, kinek mondott esetleg igazat, mondott e egyáltalán igazat, vagy mi is tulajdonképpen a valóság.
Jobb nem gondolkozni. Legalább a fölösleges dolgokon nem, bőven elég az is amin muszáj. A fölösleges gondolatok lefárasztják az agyat és általában ha túl sokat gondolkozok csak egyre több kérdés és ellentmondás merül fel, végül ideges leszek és arra jövök rá hogy semminek sincs értelme. Egyszer már az is eszembe jutott hogy lehet hogy megőrültem. Aztán elvetettem az elméletet.
De néha csak cselekszem, csinálok valamit úgy hogy bele sem gondolok és ez is jó dolog. Abban a pillanatban nem aggódok, nem gondolkozok, csak azt teszem ami jólesik neki, mert miért ne? A következményekkel törődni meg ráér később. Az ilyen ötletekből születnek a legjobb emlékek még akkor is ha később bonyodalmat okozhatnak. És a barátaim ezekben mindig benne vannak. Az ember érezze jól magát legalább pár pillanatig úgy hogy nem foglalkozik semmivel! Erre szerintem néha mindenkinek szüksége lenne, talán nekem többször mint másoknak. A legtöbben mégse teszik. Előrelátóak. Vagy túl előrelátóak néha.
Igaz én egyáltalán nem vagyok az.
És ami a legkevésbé megy nekem, az a legésszerűbb dolog a világon:
Gondolkozni és utána beszélni vagy cselekedni.
Vagy gondolkozok anélkül hogy bármin is kelljen, szükséges legyen, vagy csak csinálok illetve mondok valamit anélkül hogy belegondolnék.
Néhány random ötlet a közelmúltból:

Tankönyv elégetése

Összes pénz kávéra költése

Tükör összekoszolása

Okosságokat írni a suli ablakpárkányára

Bakelitlemezt lopni

Lildben szelfizni

Na mára ennyi rég nem írtam szét vagyok esve, ha kicsit összeszedtem magam majd megpróbálok kihozni magamból valami normálisat.

Amikor rohadtul tanulnom kéne

Most végre úgy érzem megint tudok írni.
Lehet az kellett hozzá, hogy megcsapjon ma reggel a kettőhúsz, mert megcsapott.
De élek, szóval örülök a fejemnek, és írom a blogomat mert lehet, hogy a következő ilyet nem élem túl...
Viccen kívül, nem lenne előnyös még egy ilyen életveszélyes próbálkozás, mint belenyúlni az áramba. Szerencsére azon kívül, hogy pár órája bizsereg az ujjam nagyobb bajom nem lett. Lehet nem is vagyok olyan szerencsétlen mint ahogy gondoltam.
Miután a kezdeti sokkon túltettem magam rájöttem hogy a tegnapi iskola miatt ez a vasárnap tulajdonképpen az egész hétvége, és hogy megint eltöltöttem az időmet, megint nem tanultam semmit, sőt most sem teszem azt pedig rohadtul kéne. De rohadtul nincs kedvem. Ezt csak fokozza, hogy az utóbbi egy-két hétben csak az óráim fele volt megtartva a lúdavató miatt és az is hogy a biológia táblázatok és nyelvtani szabályok annyira unalmasak hogy még a tanárokat se kötik le, ők is csak feladják házinak őket nem tanítják meg. Dolgozatot persze írunk belőle így ez nem a legjobb változat de kezdek hozzászokni.
Úgy döntöttem, hogy ha már a napokban hetekben ezzel töltöttem a napjaim legnagyobb részét le írom mi is ez a lúdavató.
Mivel az iskolánkat Fazekas Mihályról nevezték el, ezért minden ősszel, a kilencedik évfolyam osztályai előadják az általa írt Lúdas Maytit. Minden osztály egy levonást ad elő a négy részes műből. A lényeg hogy minél viccesebb és jobb színdarabok szülessenek ezért megváltoztathatjuk a történetet csak az alapsztorinak kell maradnia. Amikor lement mind a négy előadás a közönség szavazhat hogy melyik osztály volt a legjobb, és amelyik a legtöbb szavazatot kapja az az osztály megnyeri a közönségdíjat. A lúdavató előtti héten szabad kampányolni, plakátokat kiragasztani, sütit osztani, vagyis mindent amivel rá tudod venni az embereket hogy a te osztályodra szavazzanak. Idén ez talán kicsit átesett a ló túloldalára, mert egyik osztály hozott egy pinatat és amikor a gyerekek a cukrokat szedték fel a földről, egyik fiút letaposták és eltörött a lába...a tanárok már ennél kevésbé drasztikus dolgokon is kiakadtak, például, hogy hotdogos pult lett a szekrényből, vagy hogy kakaó és tejszínhab folyt a tanári asztalon, így az összes osztály kapott bőven lebaszást, néha jogosan néha kevésbé (az én osztályom természetesen kevésbé).
Vagyis a kampányolás az elmúlt héten volt, kedden azaz holnapután lesz a lúdavató (azt hittem még több idő van) ami miatt kicsit izgulok, de azért nagyon várom. Persze ezen kívül történnek más dolgok is csak ez jelenleg kitölti az időm nagy részét.
De egyik nap sikerült hazafelé menet elhagyjam a nyolc éves öcsémet egy villamosmegálló erejéig, ugyanis mindketten lógtunk, amikor jött az ellenőr én gyorsan leszálltam ő viszont fennmaradt, a villamos meg elment...szerencsére volt annyi lélekjelenléte hogy leszállt a következő megállóban, de nagyon megijedtem annyi szent. Szerencsére a szüleim nem tudták meg, mert mindketten hallgattunk mint a sír.
Szóval történnek dolgok, meglehetősen sok, első óra előtt rohangálok tejért, hogy tudjunk még több kakaót osztogatni kampányolási célokból, free hugos pólóban járkálunk, éjszakába nyúlóan sütögetünk tanulás helyett. És én ezeken kívül még írni is próbálok, mert kit érdekel a nyelvtan doga ha egy blogger vagyok...